Igazán kicsi elvárásokkal ültem be a Justice League-re. Tisztában voltam a forgatási nehézségekkel, úgy mint az utólagos hangvétel átdolgozással, a borzalmas tesztvetítés eredményekkel, a rendezőcserével és Joss Whedon masszív utóforgatásával, valamint azzal is, hogy a stúdió kérésére kb egy órát kivágtak az anyagból, hogy a rövidebb filmet így naponta többször tudják vetíteni a mozik – a Rotten Tomatoes szerencsétlenkedésről pedig akkor még nem is szóltam.

Szóval úgy ültem be a filmre, hogy a DC eddigi pályafutását ismerve, plusz mindezek tudatában nem vártam sokat. Viszont a film még ehhez képest is rossz volt.

Kezdjük azzal, amiért még a Marvelt is sokan támadják, de amivel a DC-nek már csak azért is jobban kellett volna igyekeznie, mint a vetélytársának: A borzasztó súlytalan, béna, unalmas, ötlettelen, szürke, semmilyen, motiválatlan, ezerszer látott főgonosz. Elmondani nem tudom mennyire bosszantott minden perc, amit a vele való csatározással telt, ahelyett hogy a karakterekkel foglalkoztak volna addig is.

A karakterdinamika a csapat tagjai között ugyanis fájóan hiányzott. Látszik, hogy sikerült elkezdeniük valamit, mert mindegyik csapattag rendelkezik egy jól elkülöníthető személyiséggel, és érződik, hogy lehetne közöttük kémia, de nem, mégsincs. És nem lehet azzal takarózni, hogy anno az Avengers már úgy került a mozikba, hogy nagyjából minden szereplőnek volt saját filmje, ahonnan ismerhette a közönség. Hiszen ott van a Guardians of the Galaxy, ami egy filmen belül mutatott be öt különböző karaktert, úgy, hogy sikerült mindegyiket jól megkülönböztethető személyiségjegyekkel felruházni és megfelelő csapat-karakterívet írni nekik. Vagyis ahogy az elején még ki nem állhatják egymást, nincs meg az egyensúly közöttük, addig a végére egy csapattá kovácsolódnak. Úgy, hogy eközben pont annyit tudunk meg róluk, amennyit feltétlen kellett, úgy, hogy mellette egyénenként is érdekesek és humorosak voltak.

Ez a Justice League-ben csak nyomokban található meg. Rengetegszer érződik egyes jeleneteken, hogy kemény percek végezték a végső vágóasztalon. Ahhoz képest milyen kő egyszerű a történet, mégis sokszor sután követik egymást az események. A bemutatkozások többnyire elég semmilyenre sikerültek, a történet végig tét nélkülinek hat.

Ami pedig a legrosszabb az egész filmben, az pont az, aminek meg kellett volna mentenie. Nevezetesen, hogy az eredetileg teljesen komolynak szánt történetet utólagosan hangolták viccesebbre és könnyedebbre. Ez végül azt eredményezte, hogy minden karakter, minden második mondata, attól függetlenül, hogy drámai, vagy könnyed jelenetet látunk, tehát állandóan, valami laza vicces fricska. Állandóan! Superman visszatér a halálból? Poén! Találkozik először Losissal? Röhögjünk együtt! Öngyilkos küldetésben készülnek megmenteni a világot? Veszély még nem ok arra, hogy egy percig is komolyan lehessen venni a szituációt. Az irány jó lenne, de nem sikerült mértéket tartaniuk, és ezzel még a drámaibb részeknek is teljesen elveszik az élét. Persze ezekben a szuperhős filmekben mindig a jó győz, de az elég baj, ha ezt a tényt a film egyetlen másodpercig sem tudja elfeledtetni velünk. Így nincs miért izgulni.

Szóval: kő egyszerű történet, rossz csapatdinamika, megnyirbált jelenetek, rosszul adagolt poénok, ez a Justice League.

De hogy jót is mondjak: Barry Allen, alias Flash beszólásain többször is nevettem. Annak ellenére, hogy őt is túltolták (kb Tom Holland pókemberének és Evan Peters Quicksilverének a szerelemgyereke), nála legalább nem érződött úgy, hogy libatömővel tolták a szájába a poénokat. Még egy jó pont: Aquamannek volt egy jó jelenete, aminek Dianához van köze.

4/10 – én valahol a poénok ellenére is úgy érzem, hogy ez gyengébb lett az eddigieknél is, de lehet, hogy csak most lett végérvényesen elegem a DC féle szenvedésből. Team Wonder Woman 2, amúgy részemről felejtős a DC Cinematic Universe.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!