filmekről, sorozatokról, könyvekről, játékokról

Uncharted 4: A Thief's End

2017. január 14. - Szoke_Kiss_Marton

Azok a kedvenc játékaim, amik jó játékmenet mellett jó történettel is rendelkeznek. Remek karakterekkel, akiknek érdekel a sorsa, akikkel szívesen harcolom végig azt a 10+ órát amennyi időt egy átlag game felölel. Ellentétben a könyvekkel és a filmekkel, videojátékoknál nem gondolom, hogy jó történet nélkül nincs jó játék, hiszen az elsődleges vonzerő, az interakció lehetősége valami olyat ad a játékosnak, amit más műfajtól nem kaphat meg. Mégis, ennek ellenére azok a játékok adták nekem a legtöbbet és veszem őket sok év után elő újra és újra, amik elsősorban sztori szinten, mint egy interaktív film működtek nálam. Ez az a műfaj, ami a legközelebb áll a szívemhez, ezért gondolok vissza mindig kellemes emlékekkel a Fahrenheit – Indigo Prophecy-re (’05 Quantic Dream), az Alan Wake-re (’10 Remedy) vagy épp a The Last of Usra (’13 Naughty Dog), amelynek a kiadója az Uncharted szériát is jegyzi.

01-05_1.jpg

Az első három Uncharted részt nagyon élveztem, főleg a másodikat és a harmadikat, de mégsem éreztem egyiknél sem ezt pluszt, ami számomra maradandóvá tette volna őket. Persze nincs is ezzel semmi baj: a maguk nemében zseniálisan jó játékok, rengeteg úttörő újítással a játékmenet és játékvezetés szintjén, nem akarom semmiben sem csorbítani az érdemeiket. Már csak azért sem, mert igazából nem is vártam többet tőlük, mint egy szórakoztató kincsvadászat, amit aztán maximálisan meg is kaptam minden esetben – épp csak a kedvenceim közé nem tudott bekerülni egyik epizód sem.

15844303_10210319103286605_7837949814154760843_o.jpg

Nem úgy mint a most befejezett Uncharted 4 – A Thief’s End című rész, ami ahogy a neve is mutatja a széria záró darabja. De milyen lezárás!

Meg kell hagyni, jó alapokra építkezett a végjáték: Az első három részben egészen jól megismertük Drake-et, Sullyt és Elenát: Előbbi kettő kapott már pár múltban játszódó részt is a Drake’s Deceptionben, utóbbi pedig a legelső részben verődik hozzá a kis csapathoz, hogy aztán minden részben újra feltűnjön, miközben bepillantást engedett a játék az ő (Elena) és Drake viharos kapcsolatába is. Semmi túl mély dolog nem volt, de azért érezhetően törekedtek rá az alkotók, hogy filmszerűvé tegyék a játékélményt.

maxresdefault_4.jpg

És ez szerintem a Thief’s Endben ért be és lett egy tökéletes kalandfilm-dráma-kalandjáték egyveleg, amihez foghatót én még biztos nem láttam korábban.

Anélkül, hogy a történetből bármit lelőnek, elég annyi, hogy a kis hármas csapat újabb taggal bővül, ami nem kevés feszültséget okoz a főszereplők érzelmi viszonyrendszerében, és ez lesz az ami később az egész történet motorját adja majd. Nem a kincskeresés, nem az ugrabugrálás, hanem az, hogy a történet mindig tart valamerre érzelmi síkon is, ezáltal sokkal közelebb hozza a karaktereket a játékoshoz, és még inkább motiválva lesz, hogy fejezetről-fejezetre kövesse Drake-ék kalandjait.

Ahhoz, hogy ezt el tudják érni, három dologra volt szükség:

Egyrészt kellett az, hogy időt szánjanak a történet megalapozására: erre elmegy a játékidő negyede, az első öt fejezet, de annyira jól megírt és kivitelezett ez a bemelegítés, hogy a későbbi sztori biztos lábakon tud megállni rajta.

27.jpg

Másrészt kellettek a remek sztori mellett a korábbiakhoz képest is briliáns dialógok és itt most főleg Elena és Drake interakcióira gondolok valamint egy másik kettősre, akiket nem írok le. Ezek tették a játékot igazi, lélegző világgá, ezeken keresztül értek el engem igazán, a szívemnél fogva – bocs a szentimentalizmusomért, pedig már aludtam egyet a játék befejezésére, de még mindig nagyon lelkes vagyok.

Harmadrészt pedig technikai oldalról is most először volt minden adott ahhoz, hogy filmként, és ezáltal egy sokkal könnyebben befogadható médiumként tudjak tekinteni a játékra: a pályák gyönyörűbbek, kidolgozottabbak és változatosabbak, mint bármi, amit korábban láttam. Legtöbbször úgy néz ki az egész, mint egy előre renderelt animációs film. Ezen kívül pedig, ami rengeteget dobott még az élményen, az a karakterek színészi játéka és arcmimikája, ami sokszor teljesen megkülönböztethetetlen egy élő emberétől. Ez lehet jelenleg a mocap és az in game karakterkezelés csúcsa.

u4_elena_fisher_by_fonzzz002-da47f1d.jpg

Egy szó mint száz nagyon tudom ajánlani ezt a játékot, de egyúttal azt is ajánlom, hogy mielőtt nekikezdenél vidd végig az első három részt is, mert egyrészt azok is nagyszerű játékok, másrészt így lesz teljes az élmény.

Zárógondolat spoiler nélkül: Az utolsó fejezet az 'Epilogue' annyira gyönyörű, emberi lezárása az egész szériának, hogy a teljes vége stáblistát megnéztem utána, csak hogy legyen időm megemészteni még az élményt amit ez a játék adott nekem.

10/10 de teljesen felesleges itt pontozgatom. Megy a kedvenceim közé.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

A bejegyzés trackback címe:

https://rovidvelemenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr9612124737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.