A minap épp arról beszélgettem egy barátommal, hogy úgy istenigazából csak egy-két olyan filmet látunk évente, ami tényleg nagyon jó. Ami nyomot hagy az emberben és nem intézi el annyival, hogy „Egynek nem rossz...”, vagy hogy „Még mindig jobb mint vasárnap reggel arra ébredni, hogy hétfő van.”.
2018-ban nálam már holtbiztos, hogy ez a maradandó filmes élmény a Captain Fantastic lesz (Ami egyébként tavaly előtti, de kit zavar?).
A történet szerint a Viggo Mortensen alakított apa (Ben) Amerika egyik északnyugati erdőségében neveli hat gyerekét, háborítatlan körülmények között. Oktatásuk nem csupán fizikai megpróbáltatásokra korlátozódik, a teljes önállóság elsajátítására a vadászattól a gazdálkodásig, hanem szellemi fejlesztésük is a "tananyag" fontos része. Ebből a vadromantikus környezetből kell kiszakadniuk egy váratlan esemény miatt és utazásra indulniuk keresztül az országon.
A film igazi velejét és értékét az adja, ahogy körüljárja, mit jelent szülőnek lenni. Nem kell semmilyen művészfilmes allűrökre gondolni: Ben szigorú szabályok szerint neveli gyerekeit a vadonban, ahol megtanítja nekik az élet szeretetét és tiszteletét. Azt hogy a világ kemény hely, ahol nem jön felmentősereg, ha bajba kerülsz. Hogy az vagy amit tudsz, amit megtapasztalsz, amivel megtanulsz bánni. Mindeközben pedig olyan elméleti oktatásban részesíti őket, ami nem csak száraz tananyagok felböfögésére teszi képessé a gyerekeket, hanem kifejezetten a megértés felé tereli őket.
Minden szülő elképzel a gyerekének egy olyan tökéletes környezetet, ami a saját értékei szerint a legjobb lenne gyerekének. De vajon hol van a határa ennek a tökéletes környezetnek? Ben ténylegesen egy mikrouniverzumot hozott létre a gyerekei számára, ám amikor ebből a sajátos környezetből be kell lépniük a világ több milliárd másik lakosának a közös világába, máris megmutatkoznak azok a jelek, amik felvetik a kérdést: lehet tökéletes szülőnek lenni? Mit jelent a legjobbra törekvés? Mi a legtöbb amit tehetünk a gyerekeinkért?
Hibákat mindenki követ el, ahogy a mondás tartja, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ben a film során többször is megmérettetik, és bár legtöbbször állja a próbákat, néha mégis könnyűnek találtatik azon a bizonyos mérlegen.
Tökéletes út nincsen, ahogy olyan lecke sem, ami mindenkinek egyformán működne. A legtöbb, amit az ember tehet, hogy folyamatosan törekszik és felülvizsgálja magát. A Captain Fantastic ezeket a gondolatokat hagyta bennem, úgy is, hogy napokkal ezelőtt láttam, de azóta is vissza-vissza gondolok rá, ahogy valószínűleg még fogok is sokáig.
Érdekesség: A filmet az Matt Ross írta és rendezte akit a legtöbben talán az HBO-n futó Silicon Valley gátlástalan CEO-jaként, Gavin Belsonként ismernek. Ross az inspirációjaként apaság tudatának a megélését nevezte meg, valamint saját gyerekkorát, ami bár távol állt a film valóságától, az anti urbánus kommunák szintjén mégis kapcsolódott hozzá. A filmért egyébként ’16-ban Cannes-ban elvitte a legjobb rendezőnek járó díjat (Un Certain Regard kategóriában), Viggo Mortensen alakítását pedig Oscar jelöléssel jutalmazták.
10/10 nagyon ajánlom mindenkinek!
A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!
