Sajnos sokkal válogatósabb vagyok annál, mint hogy túl sok dolgot maradéktalanul tudjak élvezni: a legjobb marhapogácsát sem bírom értékelni ha túl nagy kenyérbuciba rejtik, képtelen vagyok rajzolni, ha nincs tökéletes rend a dolgozóasztalomon, nem értem a verseket, amikben nincsenek rímek, vagy pedig itt van az, hogy 22ºC alatt fázok, 25 felett pedig melegem van.
De semmiben sem vagyok olyan válogatós, filmekben és sorozatokban sem, mint a regényekben, amikből csak évente párat tudok felfedezni, ami igazán tetszik, és még azok közül sem mindegyik olyan, amire azt szokás mondani, hogy „olvastatja magát”. Kiábrándulok, amikor az első 50 oldal után érzem, hogy az író nem tud egyedi karaktereket teremteni, és csak unalmas toposzokat látok egymásra pakolva. Untat, amikor néhány fejezet után már látom merre megy a cselekmény, az egész utat, ami aztán hiába tartogat egy-egy váratlan elágazást, a végén mégis csak oda érkezünk meg, ahol a nagy „Cél” felirat olvasható, ami már a Start mezőről is jól látszott. Határozottan feszengek, amikor egy érdekes felütés után oda jutunk, hogy a máz alatt egy ezerszer lerágott csont próbálja ízletesnek beállítani magát (és meghökkenek, amikor látom, hogy mások milyen jóízűen majszolják mégis), és ha mindez nem lenne elég, a szerkesztő felmenőit emlegetem oldalról-oldalra, amikor semmilyen pluszt nem adó köröket fut a történet, csak azért, hogy próbálja eltitkolni saját jelentéktelenségét.
Egy szó mint száz nagyon tudom értékelni, ha mindezen félelmeimet nem hogy elkerüli egy regény, de még olyat is tud adni mellé, amire semmilyen szinten nem számítottam.
Blake Crouch: Hamis Emlékek című könyve pedig pont ilyen.
Megpróbálok teljesen konkrétum mentes lenni, mert ez a könyv annál jobb, minél kevesebbet tudsz róla. Így igazi a felfedezés, ahogy fejezetről fejezetre egyre izgalmasabb és fordulatosabb lesz a történet.
Már az első tíz oldalnál tudtam, hogy valami egészen szuper regény akadt a kezembe, már csak azért is, mert a szerző korábbi Wayward Pines trilógiáját is imádtam így nem kellett attól félnem, hogy csak egy erős felütésre fog telni tőle. De arra aztán, amilyen irányt a történet vett, egyáltalán nem számítottam.
Egy jófajta thrillert vártam, ehelyett egy az agyat rendesen megdolgoztató hard sci-fit kaptam (nem az űrhajós értelemben, hanem a klasszikus tudományos-fantasztikus olvasatban) amit lehetetlenség letenni. Amellett, hogy olyan témákat jár körbe, mint a létezés mibenléte, az emberi kapcsolatok esendősége vagy fajunk természetes késztetése arra, hogy nagyszerű technológiákat használjunk a lehető legkártékonyabb módon, egyszerre tud lenni szerelmes regény és epikus időintervallumban mozgó tanulmány arról, mennyi lehetőségünk és választásunk van arra, hogyan éljük az életünket.
Mindez keményen hangzik? Az is. De a legzseniálisabb mégis az benne, hogy ezek mellett elsősorban egy iszonyat izgalmas thrillert kapunk, ami mellette képes izzadságmentesen beszélni a fentebb említett témákról is.
Nálam felkerült a kedvenc könyveim listájára (ami még mindig nagyon szűkös) és valószínűleg legalább egyszer újra is olvasom még, hogy tényleg minden részletét sikerüljön maradéktalanul felfognom.
Voltak terveim, hogy mit akarok olvasni következőnek, de most ezek a tervek pihenőpályára kerülnek és legközelebb Crouch előző sikerét, a Sötét anyagot fogom elővenni, annyira megnőtt az alapból is meglévő bizalmam az író iránt.
10/10
A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!
Az Agave oldalán egyébként az első 23 oldal elolvasható ingyen, ennyi elég is ahhoz, hogy az embernek megjöjjön a kedve a továbbiakhoz.
