Van a South Park tizedik évadában egy epizód, amiben Cartman a Family Guy-t támadja annak történet struktúrája miatt. Nevezetesen, hogy a részek valójában nem szólnak semmiről, csak különböző random gegek vannak egymásra dobálva. Ennek a résznek a végén kiderül, hogy a Family Guy epizódjait egy hatalmas medencében úszkáló lamantinok “írják”, úgy, hogy a medence egyik felén lévő ötletgolyókból kiválasztanak egyet, amit aztán bedobnak a tartály másik felén lévő lyukba. A golyóban lévő ötlet (történetelem) aztán bekerül a forgatókönyvbe és ha elég sok ilyen ötletlabdát dobnak a forgatókönyvíró gépbe, voila, kész egy Family Guy rész.
Valahogy így készülhetett Guillaume Musso: Holnap című regénye is. De hogy miért ment ennyire félre nálam azt két részre szeretném bontani, és innentől spoileres leszek.
A legégetőbb probléma a fentebb említett lamantinok, vagyis, hogy a történet elindul valahogy, egy kis “időutazós” szerelmi történetként, aztán amikor az író rájön, hogy ebben az időutazás dologban nincs több ötlete 50-60 oldalnál, fogja magát és dobva az egész időutazás vonalat átmegy thrillerbe, ami innentől úgy hányja egymás hegyére-hátára a random thriller kliséket, mintha egy jó adag gyorsítót kevertek volna a lamantinok medencéjébe.
A baj nem a zsáner váltással van. Nem az a gond, hogy szerelmes sci-fiből átmegy thrillerbe. Lehet ezt jól csinálni, csak nagyon nehéz.
Ott van példának Hitchcock Psycho-ja, ami bűnügyi thrillerből megy át horrorba, Julian Moore-ral a Felejtés, ami családi drámából vált sci-fibe (és közben készít egy olyan jelenetet, amit azóta is lépten-nyomon ellopnak más filmek. Aki tudja, mire gondolok, írja meg a kommentben!), vagy egy kicsit a Parasite is, ami szórakoztató családi drámából megy át thrillerbe.
A közös azonban ezekben a filmekben, hogy a hangvétel váltás előre megalapozott módon, a történet folyamatos építésével teszi mindezt. Maximum a nézőnek félúton kell rájönnie, hogy nem is arról szólt a film, amiről eddig gondolta, de utólag visszanézve az irány mindig egyenes.
A Holnapnál nem ez a helyzet. Itt inkább az érződik, hogy az időutazás rész a csali, a marketing, ami eladja a könyvet, mert ami utána jön semmivel nem több, mint amit bármelyik thriller elemeket összedobáló mesterséges intelligencia meg tudna írni.
A legnagyobb baj, hogy ezzel a váltással minden felcserélhetővé válik a történetben, nincs semminek iránya.
Nem a szerelemről szól a sztori, ahhoz túlságosan elmerül az abszurd akciójelenetekben
Nem is az időutazásról és annak lehetőségeiről szól, mert ahhoz túl hamar sutba vágja az egészet a szerző. Plusz láthatólag nem is nagyon akart foglalkozni vele, mert rögtön a regény elején van egy hatalmas idővonal baki benne.
Thrillernek sem jó, mert a karakterek nem egy thrillerhez lettek felépítve, csak belecsöppennek, és mint ilyen, teljesen hiteltelenek a szituációkban miközben nem is viszi előre a személyes drámájukat. Emmát nem egy nyomozás fogja kirángatni a depresszióból és nem is egy olyan pasi, aki ellopja a kutyáját és megfenyegeti a kibelezésével. Matthew központi konfliktusa, a gyász, pedig nem kerül feldolgozásra, ugyanott van a történet elején, mint a végén.
És itt érkezünk el a második problémához, amit már elkezdtem kapargatni az imént. Ez pedig az a trehányság, amivel a szerző a karaktereivel bánik. Amíg csak egy szerelmi sztorit kapunk, minden rendben van, de amint átmegy akció-thrillerbe, elkezd kilógni a lóláb, aztán úgy rúgja be az ajtót, hogy a fal adja a másikat. Legyünk tisztában vele; ha egy átlag embert mindenféle komolyabb (!) motiváció és előélet nélkül bedobunk egy thriller közepébe, nem kezd el nyomozni, nem tör be mások otthonába, nem hackelteti meg minden intézmény adatbázisát és istenem, ha egy otthonülő geek tizenéves vagy, nem lopsz el egy autót valaki orra előtt és kezdesz üldözni egy bérgyilkost a városon keresztül!
Ezek a motivációs hanyagságok pedig csak még erősebben kijönnek amikor a szerző előhúzza legkényelmesebb “hacker tinédzser, aki bármit meg tud hackelni” kártyát, csak azért, hogy a történet mindenhol a legkényelmesebb úton haladhasson tovább. A tetteknek mellesleg nincs semmilyen következménye, az egész cselekmény légüres térben zajlik. Egy fényes nappa, több tucat autós szeme láttára elkövetett gyilkosság úgy van a szőnyeg alá söpörve a cselkmény rugalmas továbbhaladása érdekében, mintha csak banánhély lenne az autópályán, amin mindenki észrevétlenül áthajthat.
Végezetül: Minden jó történetnek van egy mélyebb jelentése a felszín alatt. Egy üzenete, amit talán nem is dekódol az olvasó, de érzi a jelenlétét és ez tölti el megelégedettséggel, jó érzéssel. A Holtodiglan nem egy nyomozós thriller, hanem egy kapcsolati dráma két emberről, akik rájönnek, hogy nem ismerik egymást igazán. Az Éles Tárgyak sem egy nyomozós thriller, hanem egy komoly mentális betegség kórképe. Az Időutazó felesége nem időutazós sci-fi, hanem kapcsolati dráma egy extrém szituációba helyezve. Nem szól másról mint a Rómeó és Júlia, csak mások az eszközei, más az elbeszélés iránya.
Azt hihetjük, hogy amikor izgalmas események követik egymást sorban, egy jó történetet olvasunk, de izgalmas események egymásutánja nem történet csak történések sora. A történetet a mögöttes gondolat adja. Ez választja el azokat a könyveket, amikre már másnap sem emlékszel, azoktól, amikre még évek múlva is.
A Gyűrűk Ura is kevesebb lett volna, ha a végén kiderül, hogy Samu Szauron beépített ügynöke volt, hiába a csavar, nem illett volna a történetbe, ami a barátságról, az összetartásról és a bajtársiasságról szól. Ugyanígy több lett volna Musso Holnapja is az összecsapott thriller szál nélkül, ha egy rendes időutazós szerelmi történet akar “csak” lenni, bombasztikus leleplezések nélkül.
3/10
A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!
