Végre megérkezett a Love, Death + Robots várva várt második évada!

De minek?

Alább spoileres véleményem az évadról. Sok jóra ne számítsatok.

Sorozatok nézése közben sokszor van az az érzésem, hogy az alkotóknak volt egy jó ötlete, amit szépen el lehet adni egy-két mondatban, aztán amikor a megvalósításra kerül a sor, csak a középszerre futja. Vagy eggyel jobb: Sikerül egy szuper első évadot összehozni, talán nem is terveztek többre, de aztán beüt a közönségsiker és folytatni kell, bármi áron.

Így kapásból nem is nagyon tudnék olyan sorozatot mondani, mint mostani írásom témája, a The Leftovers, amely a maga három évadával gyönyörű kerek egészt alkotott, egy végletekig átgondolt koncepció mentén - talán csak a Breaking Bad volt ennyire tudatos, de ez olyan összehasonlítás lenne, mintha egy zacskó kristálymeth-et hasonlítanánk egy zacskó savanyú cukorhoz.

A hangulatos recap utáni cold opening úgy húz vissza ebbe a kihaltságában is élettel teli világba, hogy még a citromos Gösserem is elfelejtem kortyolni közben, pedig a fél kézzel irányítás és szimultán üdítő iszogatás nagymesterévé váltam már az elmúlt évek során.

Ahogy Ellie, az asztalánál rajzolgatva, walkmant hallgatva először tűnik fel a képernyőn (itt még az a pubertás, akit az előző epizódban megismertünk) elöntenek az érzelmek, igen, erre vártam hét éve. Vártam rá? Nem tudom, mindenesetre régi ismerősként üdvözlöm a lányt és fogadott apját. Amikor először követtem végig a kalandjaikat még csak felnőtt éveim hajnalán jártam, ma már én is apja vagyok egy kislánynak. Azon kapom magam, hogy ezek az apai érzések rávetülnek a karakterekre, egyszerre érzem kamaszosan kínosnak és szívfájdítóan igaznak Joel tétova gitár kísérte dörmögő énekét.

Van a South Park tizedik évadában egy epizód, amiben Cartman a Family Guy-t támadja annak történet struktúrája miatt. Nevezetesen, hogy a részek valójában nem szólnak semmiről, csak különböző random gegek vannak egymásra dobálva. Ennek a résznek a végén kiderül, hogy a Family Guy epizódjait egy hatalmas medencében úszkáló lamantinok “írják”, úgy, hogy a medence egyik felén lévő ötletgolyókból kiválasztanak egyet, amit aztán bedobnak a tartály másik felén lévő lyukba. A golyóban lévő ötlet (történetelem) aztán bekerül a forgatókönyvbe és ha elég sok ilyen ötletlabdát dobnak a forgatókönyvíró gépbe, voila, kész egy Family Guy rész.

Valahogy így készülhetett Guillaume Musso: Holnap című regénye is. De hogy miért ment ennyire félre nálam azt két részre szeretném bontani, és innentől spoileres leszek.

Sajnos sokkal válogatósabb vagyok annál, mint hogy túl sok dolgot maradéktalanul tudjak élvezni: a legjobb marhapogácsát sem bírom értékelni ha túl nagy kenyérbuciba rejtik, képtelen vagyok rajzolni, ha nincs tökéletes rend a dolgozóasztalomon, nem értem a verseket, amikben nincsenek rímek, vagy pedig itt van az, hogy 22ºC alatt fázok, 25 felett pedig melegem van.

De semmiben sem vagyok olyan válogatós, filmekben és sorozatokban sem, mint a regényekben, amikből csak évente párat tudok felfedezni, ami igazán tetszik, és még azok közül sem mindegyik olyan, amire azt szokás mondani, hogy „olvastatja magát”. Kiábrándulok, amikor az első 50 oldal után érzem, hogy az író nem tud egyedi karaktereket teremteni, és csak unalmas toposzokat látok egymásra pakolva. Untat, amikor néhány fejezet után már látom merre megy a cselekmény, az egész utat, ami aztán hiába tartogat egy-egy váratlan elágazást, a végén mégis csak oda érkezünk meg, ahol a nagy „Cél” felirat olvasható, ami már a Start mezőről is jól látszott. Határozottan feszengek, amikor egy érdekes felütés után oda jutunk, hogy a máz alatt egy ezerszer lerágott csont próbálja ízletesnek beállítani magát (és meghökkenek, amikor látom, hogy mások milyen jóízűen majszolják mégis), és ha mindez nem lenne elég, a szerkesztő felmenőit emlegetem oldalról-oldalra, amikor semmilyen pluszt nem adó köröket fut a történet, csak azért, hogy próbálja eltitkolni saját jelentéktelenségét.

Teljesen részletekbe menően spoileres véleményem következik!

Talán a filmtörténelem során nem volt még egy olyan film amit akkora várakozás előzött meg, mint a Marvel 10 éves filmfolyamát lezáró Végjátékot. Az ilyen szinten felfokozott hangulat borzasztó nehéz helyzetbe hozza az egyszeri mozinézőt, hiszen egész egyszerűen képtelenség mindenki ízlésének megfelelni, pláne egy ekkora eseménynél.

Vagy mégis?

A Love, Death + Robots a Netflix legújabb saját fejlesztésű sorozata, ami az Animatrix és a Black Mirror nyomdokain felépített 18+-os antológia sorozat. Előbbire főleg abban hajaz, hogy a világ minden tájáról összecsődített alkotók a saját látásmódjukkal és stílusukkal prezentálnak egymáshoz lazán kötődő történeteket. Utóbbihoz pedig egyértelműen a témája okán kapcsolható, erre már az introval is keményen rájátszik a Netflix.
De milyen is ez az extrém erőszakos, rengeteg indokolatlan meztelenkedéssel dúsított animációs antológia sorozat?

Összességében közel egyenletes színvonalú, váltakozó tónusú szkeccsfilmek összessége, amik inkább hasonlítanak karcolatokhoz, mint novellákhoz (amik a történetek alapanyagaiul szolgáltak). A jobb részeknél az ember azt érzi, hogy túl hamar lett vége, a rosszabbaknál inkább csak hogy nincs eléggé kikerekítve, hiányzik egy ütős befejezés, ami nélkül csonka versszakként árválkodnak az évad papírján.
Az alábbiakban az öt legjobb és az öt legrosszabb részt mutatom be az évad 18 részéből kiszemezgetve.