Engednéd, hogy a párod belenézzen a mobilodba? Pár hónap járás után? Évek után? Házasság és két gyerek után?

Elolvashatná az e-mailjeidet? WhatsApp, Messenger, Viber, Skype?

Ha nem, miért nem? Elvből? Titkolni valód van? Olyan titok, ami kínos kérdéseket vetne fel? Olyan, ami rossz színben tüntetne fel? Esetleg olyan, ami rögtön szakító/válóok lenne?

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy ez egy ízig-vérig spoileres vélemény lesz. Nincs értelme szépelegni a konkrétumok nélkül.

Meg ott, hogy az az alap felállás, hogy az első rész nekem nagyon tetszett. Új volt, friss volt, mértékkel szolgálta ki a rajongókat és egészen tűrhetően építette fel a négy főszereplőt. Mi több, Queenie és Jacob szerelmi szála még érzelmek előhívására is képes volt az utolsó esős jelenetnél, ami számomra biztos jele annak, ha egy-egy karakter, vagy pár jól van megírva. Arról majd később, hogy ugyanez a főszereplőre nem volt elmondható, ami előre is vetítette a későbbi problémákat.

A minap épp arról beszélgettem egy barátommal, hogy úgy istenigazából csak egy-két olyan filmet látunk évente, ami tényleg nagyon jó. Ami nyomot hagy az emberben és nem intézi el annyival, hogy „Egynek nem rossz...”, vagy hogy „Még mindig jobb mint vasárnap reggel arra ébredni, hogy hétfő van.”.

2018-ban nálam már holtbiztos, hogy ez a maradandó filmes élmény a Captain Fantastic lesz (Ami egyébként tavaly előtti, de kit zavar?).

Ha a teljesen indokolatlan, csak a pénz miatt elkészített sorozat folytatásokból írnék szakdolgozatot, teljesen biztos, hogy a Szolgálólány meséje második évada lenne a fő témám.

Az Egynyári kaland második évada bravúros életmentő műtétet hajtott végre a szérián, de a folytatásban a rehabilitációnál már többet kellett nyújtani az alkotóknak – ami többé-kevésbé sikerült is.

A harmadik évad a sorozat történetében először elhagyja a jól bejáratott Balatont és környékét. Logikus döntés volt a készítők részéről, hogy friss vért akartak pumpálni a formátumba, de az eredmény kétélű: egyrészt nagyon jót tett a sorozatnak, hogy kiszakadt eddigi közegéből és ismeretlen terepre kalauzolja a nézőket. A tér kiszélesedésével a lehetőségek is megnőttek, így még színesebb spektrumát ismerhetjük meg a fiatalok mindennapjainak és egyéniségüknek.

Van egy álmom. Az az álmom, hogy a Barátok Köztnek egyszer csinálnak egy olyan különleges, jubileumi dupla részt, ahol mindenkit olyannak írnak meg, amilyenek a valóságban lennének. A szappanoperák sajátossága, hogy sosem érnek véget, viszont minden részben le kell kössék a nézőt, ezért bár mindig történnek konfliktusok és megrázó események a szereplőkkel, ezek sosem hagyhatnak maradandó, mély nyomot a karakterekben. Ha a szappanoperák vagy a Barátok Közt szereplőit mind úgy alakítanák életük eseményei, ahogy minket, embereket, kb mindegyik egy megkeseredett, paranoid, depressziós, kiégett, embergyűlölő alak lenne. Hiszen nincs olyan szereplő, akit ne csalt volna meg az összes párja, miközben ő is folyton félrekúrt, vált volna el négyszer, akinek ne halt volna meg legalább egy gyereke, vagy ne lenne egy eltitkolt másik. Akit ne raboltak volna már el vagy ült volna börtönben, esetleg lett volna emlékezetkiesése.

Erre a különleges Barátok Közt epizódra még várnom kell, de az Egynyári kaland első két évada valami nagyon hasonló élménnyel szolgált számomra, ami rettentő izgalmas utazás volt.

Hosszú utat járt be a Detroit: Become Human azóta, hogy még 2012-ben a Quantic Dream, akkor a PlayStation 3 erejét demonstrálva elkészítette a Kara című tech demóját. Az eredetileg csupán bemutató célzattal készült rövidfilm annyira megmozgatta az írója David Cage fantáziáját, hogy tovább akarta gondolni a sztorit egy teljes játékká. Hat évvel, több ezer oldalnyi forgatókönyv, több mint 250 színész majdnem egy évnyi munkája és egy teljesen saját gyártású grafikus motor lefejlesztése után pedig végre mindenki a kezébe veheti a végeredményt.

Régóta nagy rajongója vagyok a Quantic Dream munkásságának. A Fahrenheit minden idők egyik kedvenc játéka nálam, legalább ötször biztos végigvittem életem folyamán. A fejlesztő csapat ebben a játékban tette le az interaktív történetmesélés alapjait, ami a maga korában teljesen újszerű és egyedi volt. Ezt a rendszert csiszolták aztán tovább a zseniális Heavy Rain-ben, ami egy sötét thriller hangulatát hozta hibátlanul és ezt használták aztán a Beyondban, ami viszont annyira semmilyenre sikeredett, hogy csak az irtó béna befejezésekre emlékszem belőle, amúgy teljesen kiesett a játék.

A Detroit: Become Human azonban hála az égnek bőven kiköszörüli a csorbát, amit Beyond ejtett a cég hírnevén!