Ha a teljesen indokolatlan, csak a pénz miatt elkészített sorozat folytatásokból írnék szakdolgozatot, teljesen biztos, hogy a Szolgálólány meséje második évada lenne a fő témám.
Aki olvasta a könyvet, vagy látta az első évadot, tudja, hogy annak ellenére kaptunk egy teljesen kerek, egész történetet, hogy a vége nem volt lezárva. Mégis mindent megtudtunk erről a világról és a benne élőkről, úgy az elnyomók oldaláról, mint a szenvedőkéről. Cselekményből is pont elég volt annyi, amennyi mozgásteret ebben a totalitárius rendőrállamban kaphattak, kiharcolhattak a főhősök. Az atmoszférája és az üzenete (jelesül, hogy ne szülőgépekként tekintsünk a nőkre, igaz, kedves magyar kormány?) elvitte a hátán az évadot, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy miután a könyvet kimaxolták, alapanyag és mondandó híján rettenetesen nehéz lesz ugyanezt a színvonalat hozni a második évadban.
Nem is jött össze, mi több, valószínűleg sikerült egy nem egzakt rekordot döntenie azzal az íróknak, hogy az évad 13 része alatt egyetlen tapodtat sem mozdul előre a történet. Csak keringőztünk-keringőztünk, de végül mindig pontosan ugyanarra a helyre értünk vissza.
Az egészet úgy kell elképzelni, hogy minden egyes alkalommal, amikor történt valami a szereplőkkel, ami az eddigi helyzetükből kimozdította őket, rá pár részre minden semmissé vált és visszatértek ugyanoda, ahol előtte voltak. Helyileg is, de viszonyokban, helyzetben, karakterben is. Az egész évad részeit végig lehetne nézni teljesen random sorrendben, akármennyi tetszőleges részt kihagyva, és a „történet” semmit nem vesztene az értékéből, mivel mínuszba már nem tudna menni a képzeletbeli érték számláló.
Az alkotók valószínűleg tudatosan nem akartak semmit hozzátenni az első évad történeteihez. Ezt támasztja alá az is, hogy rengeteg, több részen át húzódó vakvágányt írtak az évadba helykitöltésnek (June szökése(i), Emily kényszermunkatábora, stb), miközben gondosan ügyeltek rá, hogy a legminimálisabb konfliktust is azonnal elkenjék a karakterek között, már amikor felmerült ilyesmi. Hiszen jól tudjuk, hogy a konfliktusok a cselekmények legfőbb mozgatórugói, így csak úgy tudott egy helyben maradni a történet, hogy minden ilyen ütközőpont azonnal elmeszelésre került. Nick felcsinálta June-t és ez kiderül Waterfordék számára? Semmi probléma, épp csak egy félmondatban megemlítik, hogy tudnak róla, és megy minden tovább a maga medrében. Nicket meglövik és elhurcolják a rendőrök? Félreértés volt, minden oké! June megpróbál elszökni kétszer is, de először elkapják, aztán pedig direkt elfogatja magát? Kit zavar? Mrs Waterford esélyt kap rá az évad egyetlen jó részében (9.), hogy elhagyja Gileádot és új életet kezdjen? Azon melegében égessük el még a lehetőségét is, így minden mehet tovább a régi kerékvágásban! Meleg helyzet volt, hiszen majdnem történt valami, de sikerrel kezelték a helyzetet az író szobában!
Mindezen fentebb leírtak már önmagukban is borzalmas sorozattá tennék a Szolgálólány meséje második évadát, de szerencsére nem olyan fából faragták az alkotókat, akik megelégednének egy sima borzalmas sorozattal. Ők ugyanis egy sokkolóan borzalmas sorozatot akartak készíteni. Már az első évad sem volt épp könnyen befogadható anyag helyenként, de ott egy percig sem tűnt öncélúnak a szenvedés bemutatása. Ha azonban kivesszük a cselekményt és a mondanivalót a sorozat alól és csak a töménytelen szenvedés marad, ráadásul megkétszerezett erővel, az még a legedzettebb sorozatnézőket is megviselheti.
Ráadásul mindezt rettentő gyáván és átlátszóan tálalták a készítők: amíg a mellékszereplőket örömmel végezték ki minden apró-cseprő szabályszegésért, addig a főszereplők minden durva kihágás ellenére "csak" permanens kínzással sújtva csúsznak-másznak át az egész évadon. A lényeg, hogy úgy sokkolhassanak minket 13 részen keresztül, hogy közben semmi igazán jelentős esemény ne történjen, a logikát pedig száműzték Gileád erkölcsi fekete lyukába.
Hogy miért néztem mégis végig? Minden egyes rossz rész után úgy voltam vele, hogyha már ennyi időt rászántam az életemből, folytatom, hátha a következő rész lesz a fordulópont. Sajnos ez a fordulópont sosem érkezett el, így a továbbiakban azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy 780 percet teljes mértékben elpazaroltam az életemből.
1/10 – és csak azért nem 0/10 mert a kilencedik rész tényleg jó volt.
A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!
