(Spoiler mentes)

Az anekdota szerint David Fincher (Harcosok Klubja, Hetedik, Zodiákus, stb) megkérdezte mit szeretnének látni tőle az emberek, mire a válasz az volt: Tíz órányi Zodiákust!

A Netflix új 10 részes David Fincher rendezte sorozata pedig pont ezt adja!

A történet 1977-ben játszódik és annak az időszaknak a kezdetét mutatja be, ahonnan kezdve az FBI elkezdett foglalkozni a sorozatgyilkosok profilozásával. Mintákat és közös jellemzőket kerestek ezek között a pszichopaták között, és a sikerüket mi sem mutatja jobban, mint hogy munkájuk azóta elengedhetetlen, standard eleme lett az erőszakos bűnözők elleni harcnak.

A sorozat az első képkockájától az utolsóig magán viseli Fincher kézjegyeit: minden beállítása gyönyörűen megkomponált, képei sejtelmesek és nyugtalanítóak, világának atmoszférája azonnal behúzza a nézőt és az utolsó képkockákig el sem ereszti.

A zenék egyszerre üdítő pop-rock slágerek a 70-es évekből (oldva néha a nyomasztó hangulatot) és a korábbi filmjeiből ismerős misztikus zaj-játékok amik képesek egy napsütötte jelenetnek is feszélyezett hangulatot biztosítani.

A történet gyönyörűen építkezik az elejétől a végéig. A ritmusa hasonlóan formabontó, mint a Zodiákusé vagy azóta a bűnügyi sorozatok terén etalonnak számító True Detective-é volt.

A Mindhunter se nem epizodikus bűneseteket taglal, se nem egész sorozaton átívelő bűnügyet göngyölít fel. (Ez alól csak a sorozat eleji villanások képeznek kivételt, amiről bővebben akkor olvashatsz itt, ha már végignézted a sorozatot.).

Összesen három bűnügyet oldanak meg benne, több kevesebb sikerrel és négy már börtönben lévő sorozatgyilkos interjúvolását mutatja meg a széria. Ami különösen jól sikerült a forgatókönyvben, az az ahogy ez a három eset és négy sorozatgyilkos egymást kiegészítve építi a történetet, kirakós darabkákként rakva ki a nagy képet, vagyis, hogy miképp született meg és nyerte el kezdeti, de ma is ismert alakját az FBI gyilkosokat és sorozatgyilkosokat profilozó és felderítő részlege.

Külön ki kell emelni a szuper castingot, egész egyszerűen nincs gyenge pontja a színészek kiválasztásának: a főszereplőktől kezdve az utolsó mellékszereplőig mindenki a helyén van, és képes lekötni a figyelmünket a „vásznon töltött” idejével. Ez hatványozottan igaz a meginterjúvolt sorozatgyilkosokra, akik mind ellopják a show-t hosszabb-rövidebb játékidejükkel. Ha ki kéne emelnem valakit közülük, akkor a Cameron Britton által alakított, 2 méter magas, a hétköznapokban nyugodt természetű, 145-ös IQ-val rendelkező kíméletlen sorozatgyilkos, Edmund Kemper lenne a sorozat abszolút csúcspontja – és aki végignézte a Mindhuntert, tudja, hogy nem csak átvitt értelemben.

Amit mindenképp meg kell még jegyeznem, az az, hogy ez a sorozat talán David Fincher legvisszafogottabb rendezése, minden szinten puritán, de sosem olcsó hatást keltő rendezést és díszletezést láthatunk. Ez nagyban elősegíti azt, hogy semmi ne vonja el a figyelmünket a karakterekről és a dialógusokból organikusan alakuló új tudományág születéséről, valamint a karakterek fejlődéséről, és személyiségük alakulásáról.

Végezetül annyit, hogy valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akik az utolsó képsorok után azonnal lépne tovább a második évadra, ami állítólag már be is van rendelve, de Fincher folyamatosan dobja vissza a forgatókönyveket hozzá – ami kérdésessé teszi a premier dátumot, viszont biztosíték a további magas színvonalra.

Az utolsó kérdés pedig, ami valószínűleg minden nézőt a legjobban foglalkoztat majd akár hetekkel a sorozat után is, pedig minden bizonnyal az, hogy mi van a macskával...?

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!