Martin McDonagh egy kibaszott zseni!

A kortárs dráma brit fenegyereke az In Bruges után tíz évvel ismét megcsinálta a tutit, szerény véleményem szerint élete legjobb filmjét, ami instant klasszikussá kell váljon!

Az alaptörténet egy mondatban: Mildred (Frances McDormand megtört és eltökélt) lányát megerőszakolják és megölik, a rendőrség pedig fél év alatt sem tud előrelépést felmutatni az ügyben. Mildred ezért kibérel három hirdetőtáblát a házuktól nem messze Ebbing határában, amikre a következő üzenetet írja fel:

"Megerőszakolták miközben haldoklott
Mégsem tartóztattak még le senkit?
Hogy van ez Willoughby rendőrfőnök?"

És ennél többet nem fogok mondani a történetről ugyanis pont az az egyik legzseniálisabb benne, hogy a néző sosem tudja mi fog következni legközelebb. Annyit elárulhatok, hogy nem az, hogy a rendőrök jól összekapják magukat és egy hatalmas NCSI nyomozás közepette végül kézre kerítik az elkövetőt és mindenki boldogan ünnepel a végén. Ez a történet ugyanis nem erről szól, hanem egy sokkal kényesebb témáról, amit ritkán merünk csak érinteni is, nemhogy egy teljes filmet szentelni neki.

Ez pedig a vak és céltalan harag.

Mildred tetteit nem elsősorban az mozgatja, hogy megtudja ki ölte meg a lányát. Valakire rá akarja vetíteni a haragját, azt akarja, hogy más is érezze azt a kínt amit neki kell és amivel képtelen megbirkózni – hogyan is tudna? Megingás nélkül gázol át mindenkin, miközben ahogy az egyik karakter is elmondja a filmben: a lánya ügyében az egész város mellette áll - de a plakátok ügyében senki. Willoughby rendőrfőnök (Woody Harrelson remek, de minimum a True Detective óta tudjuk, hogy nagyon jól áll neki ez a szerep) köztiszteletnek örvendő tagja a közösségnek, az ellene irányuló gyűlöletkampányt senki nem nézi jó szemmel. A reakció pedig ellenreakciókat gerjeszt, ami további ellenreakciókat hoz létre és így tovább. Ahogy Yoda mester is mondta: "(...) a düh gyűlöletet szül, a gyűlölet pedig kínt és szenvedést."

Martin McDonagh azonban azért alkotott hatalmasat, mert képes volt ezt a mindenkiben ott lakozó - kiben erősebben, kiben kevésbé - haragot, úgy megfogni, hogy közben végig hatalmas szívvel és humanitással bánik a témával. Nem csak az emberi természet sötétségét mutatja meg, de a választ is rá: a szeretet. Külön ki kell emelni a Dixon rendőrt alakító Sam Rockwell játékát aki egy rendkívül összetett és izgalmas figurát mutat be, egyszersmind egy személybe sűríti a film üzenetének esszenciáját.

A történet érintőleg megpedzegeti a rasszizmus, a szexizmus a homofóbia sőt még a pedofília témáját is, de egyikbe sem megy bele, így a fókusz végig a céltalan harag és a szeretet kettősén marad, ami egy olyan hullámvasutat eredményez a teljes játékidő alatt, ami garantáltan megmozgatja majd a közönség minden tagját.

Még nagyon friss az élmény, de lefogadom, hogy napokkal később is eszembe fog jutni egy-egy jelent a filmből, az üzenete pedig még ennél is tovább elkísér majd.

Verdikt: 11/10

– Mert fogalmam sincs mikor láttam minden elemében ennyire profin és hibátlanul összerakott, valamint ennyire fontos témát feldolgozó fimet. Végezetül csak annyit, hogy senki ne számítson In Bruges szerű fekete komédiával feldobott drámára. Bár vannak megmosolyogtató jelenetek a filmben, viszont itt egyáltalán nem ez dominál.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!