Ha valakit arról kéne meggyőznöm, hogy a képregény igenis lehet hagyományos irodalommal egyenértékű művészeti alkotás, akkor elsőnek persze Watchment vagy a Maust mondanám, ahogy kb mindenki, aki olvasott már komolyabb képregényt életében. Másodjára viszont a The Walking Deadet, ami egy olyan szintű komplex, mára több ezer oldalas irodalmi-vizuális alkotás, ami elsőre könnyebben befogadhatóbb ugyan, mint az említettek, jobban megnézve viszont olyan mély egyén és társadalomkritikát fest fel, amivel nálam a mai napig A Képregény letaszíthatatlan első helyén trónolhat.

A Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából végre magyarul is megjelenő Blankets (Craig Thompson), ha nálam nem is kerül be a szentháromságba, teljesen biztos vagyok benne, hogy sokaknál rögtön az első helyre ugrik majd. És nem csak mint képregény, de mint a kamaszkorral, felnőtté válással, keresztény dogmákkal foglalkozó irodalmi alkotás is.

A moziban ülve többször is azon kaptam magam, hogy eltöprengek, mennyit számít az újdonság varázsa. A Guardian of the Galaxy első része nagy kedvencem, míg a második részen halálra untam magam, pedig objektíven nézve semmi rosszat nem tudnék rá mondani. Valami hasonló érzésem volt a Deadpool 2 nézése közben is.

Spoiler mentes

Végre elérkeztünk a Marvel többé-kevésbé 10 éve tudatosan épített hatalmas eseményéhez, amibe szinte mindenkit belegyúrtak aki jelenleg él és mozog az univerzum keretein belül. A kérdés, hogy sikerült-e még tovább emelni a tétet és még grandiózusabb eseményeket vinni az epikus világpusztítókból eddig sem fukarkodó filmfolyamba.

Ha engem kérdeztek, maximálisan!

A Kicsinyítés (Downsizing) volt az a film ami körülbelül két dolgot ígért az előzetesével:

1) Egy könnyed hangulatú, humoros comedyt-t, amiben Matt Damon mellett olyan rutinos nevettettetők kaptak szerepet, mint Kristen Wiig és Jason Sudeikis

2) Illetve egy olyan filmet, ami a kicsinyítés körül forog és az ebben rejlő lehetőségeket ötletekben gazdag fantáziavilággal aknázza ki.

Ehhez képest a film ennek gyakorlatilag pontról pontra a cáfolata, így a trailert a filmmel összevetve jogosnak érzem, hogy „Az Egyik Legnagyobb Filmes Átbaszás Evör” alcímet adjam ennek a rövid véleménynek.

A véleményem spoileres lesz, de a filmet amúgy sem ajánlom senkinek megnézésre, szóval, ha ennek ellenére érdekel, akkor most hagyd abba az olvasást.

Akármekkora Harry Potter rajongó is vagyok (spoiler: elég nagy!), azért azt mindig el kell ismernem, hogy elsősorban a könyvsorozattal estem szerelembe. A filmek leginkább csak az élmény meghosszabbítását szolgálták és olyanok voltak amilyenek. Volt köztük egy, maximum kettő igazán jó, de a többség egy biztonságos közepes színvonalon teljesített. Általában nem tudtak saját jogon mozifilmként funkcionálni és megmaradtak szimpla adaptációnak, ami így-úgy felmondja a kötelező köröket, aztán jöhet a stáblista meg a dollár százmilliók számolgatása.

Mit értek tehát az alatt, hogy igazi jelenetek?

Olyan pillanatokat, amik nem azért voltak jók, mert a könyvekből ismertük a szereplőket és a történéseket, hanem színészileg, rendezésileg, forgatókönyvileg olyat nyújtottak, amik elhitették velünk, hogy egy igazi mozifilmet (igazi hús-vér embereket) nézünk. Amik mondani, mutatni akartak valamit azon túl, hogy felmondják nekünk az aktuális regényt. Amik akkor is átélhető és önazonos momentumai voltak az aktuális epizódnak, ha valaki egy barlangban élte addigi életét és még hírbőr sem hallott soha a Harry Potter univerzumról.

Nagyon különös film a Valami Amerika 3. Van egy nagyon erős brahi jellege, mintha a filmbéli Várnai Tamás egyik bénácska moziját néznénk, amit a szabadidejében dobott össze nulla pénzből a haverjaival. Ákos szerzett kamerát, meg világítást valamelyik "ex kliensétől", András pedig hátul a sufniban Vivivel összedobta a forgatókönyvet. Eredetileg csak arra szánták, hogy a spanoknak mutogassák házibulik alkalmával, aztán hogyhogy nem; véletlen egész a mozik vetőterméig jutott a film (és hatalmas kasszasiker lett).

Szeretném leszögezni, hogy az első Valami Amerika szerintem egy nagyon jól eltalált, színvonalas vígjáték, és a második rész is tudott annyi újdonságot mutatni, hogy ne érződjön elkopottnak a formátum.

A Marvel megcsinálta az első ízig-vérig fekete képregényfilmet, ami nem csak szereposztásában szinte teljesen afroamerikai, de témájában is egy eddig igencsak elhanyagolt társadalmi csoportot szólít meg. Az egyik legkevésbé Marveles Marvel film, aminek játékideje alatt szinte fel sem tűnik a nézőnek, hogy épp egy szuperhősös képregény adaptációt néz. Ami végre nem egy unalmas eredettörténettel fárasztja a nézőt egy új karakter első saját filmjében, hanem rögtön olyan nehéz témákhoz nyúl, mint hogy egy gazdag, fejlett országnak mennyi felelőssége van a nálánál szegényebb és/vagy elmaradottabb országok segítésében? Vagy hogy a kolonizációtól és a történelem viharaitól megkímélt afrikai népnek nem lenne-e kötelessége segíteni az évszázados rabszolgatartás terhét még mindig nyögő testvéreiken? Teszi ráadásul mindezt úgy, hogy mellette még a legvagányabb, legkompetensebb női szereplőgárdát is sikerrel vezeti be a Marvel filmes univerzumba, akik mellett T’challa a Fekete Párduc már-már kicsit háttérbe is szorul.