Van egy premisszám a posztapokaliptikus történetekkel kapcsolatban, amivel simán lehet vitatkozni, de én mind máig tartom magam hozzá.

Szerintem Cormac McCarthy, Robert Kirkman és Max Brooks után egyszerűen már nincs értelme posztapokaliptikus történeteket írni.

Igen, kimondtam, utánam a vízözön. Úgy gondolom az Az Út (könyv) megmutatta, hogyan boldogul két ember a világvége után, a The Walking Dead (képregény) megmutatta, hogyan boldogul egy csapatnyi ember a világvége után, a World War Z (könyv) pedig megmutatta, hogyan boldogul az emberiség, ha eljön a vég (!). Ezek után, ha valaki ehhez a témához akar nyúlni, muszáj más nézőpontot választania, mert az említett művek a maguk jegyében már megmutatták, hogy lehet a legmagasabb szinten elmesélni ezeket az emberi történeteket.

A Madarak a dobozban egy ígéretes alapötletre támaszkodik, de nem lesz több egy ígéretes alapötletnél. Az alapötlet így hangzik: Van valami odakinnt, az utcán, a világban, amit ha meglát valaki, bekattan, gyilkolni kezd, aztán végez saját magával is. Jól hangzik, nem?

Viszont amit ez után kapunk, az pont annak a nyűglődése, ahogy az író, további ötletek, vagy mondanivaló híján egy rövid, de annál vontatottabb könyvet kanyarít az egy mondatos ötlet köré. Semmit nem tesz hozzá, csak ígérget, majd a végén csúnyán pofára ejt.

Több módon is lehetett volna kiváló a könyv:

Lehetett volna kiváló a lovecrafti módon, hogy csak a legközismertebb példát említsem. A könyv építhetett volna végig az ismeretlentől való zsigeri félelemre. Az első pár oldalon sokat agyaltam rajta, mi lehet az a valami, amit az emberek nem tudnak feldolgozni (úgy képzeltem, mint a google álom képeit). Egész addig, amíg félig-meddig ki nem derül, hogy ezek bizony "szörnyek", olyan valamik, amik járnak-kelnek az utcákon, éjjel is, nappal is, egyszóval (bár soha egyet sem láthatunk) némiképp demisztifikálva, elveszi a fantáziánktól pont azt, amitől rettenetes lenne. (Arról nem is beszélve, hogy ezek a szörnyek hangsúlyozottan nem bántanak. Tehát csak akkor eshet bajod, ha rájuk nézel).

Lehetett volna kiváló a könyv mint kamara dráma: A könyvben végig fél tucat ember van összezárva egy házban, aminek az ablakai el vannak sötétítve, az ajtaja be van zárva, és ott élnek éveken át. De eközben nem történik semmi. A madarak a dobozban szereplői, még Robert Merle - Malevil alakjainál is idealizáltabb posztapokaliptikus túlélők, miközben olyan laposak, hogy némelyikükről még egy szót sem tudnék mondani jellemzésképp. (Megpróbálom: A nő aki terhes, A faszi, aki bejön a főszereplőnek, A faszi, aki fura, A faszi, akinek J-vel kezdődik a neve. Még valaki, vagy valakik, akik ott voltak, de nem tudom csináltak-e bármit). Az együttélés szinte teljes egészében konfliktus mentes, igazi problémák alig merülnek fel a cselekmény folyamán. Két random Walking Dead szereplő izgalmasabb lett volna, ha összezárják őket egy üres lakásban.

És lehetett volna kiváló a könyv mint thriller. Ehhez azonban az kellett volna, hogy a végén legyen egy csavar, kiderüljön valami, ami új alapokra helyezi az eddig olvasottakat. Ilyen azonban nincsen (oké, egy valami van, de én arra csak fáradtan legyintettem).

Egy szó mint száz: A könyvet nagyjából az elejétől fogva untam, viszont rettenetesen érdekelt, mi fog kisülni belőle. Nem azt akartam, hogy megmagyarázzák, mik a lények, hanem hogy valami fenekestül felforgassa a gyengécske sztorit, amitől csak tátom a számat. Ilyen azonban nem volt benne, és ha ezt tudom, tíz oldal után dobtam volna félre a könyvet.

2/10 - a két pont az ötlet miatt és mert ebből az ötletből sikerült 200+ oldalnyi karaktert kipréselnie magából az írónak.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!