Két éve, a Madarak a dobozban kapcsán írtam, hogy „Szerintem Cormac McCarthy, Robert Kirkman és Max Brooks után egyszerűen már nincs értelme posztapokaliptikus történeteket írni.” és még mindig teljes mellszélességgel kiállok emellett az állításom mellett.

A Kiéhezettek egy remek felütéssel kezd: adva van egy zombiapokalipszis sújtotta világ, ahol egyes gyerekeket valamiért csak félig fertőz meg a vírus: gondolkozásuk megmarad, de ha emberszagot éreznek, azonnal átmennek gyilkos szörnyetegbe. A kormány egy titkos bázisán ilyen gyerekeket tartanak fogva. Hogy minél többet megtudjanak az értelmi képességeikről, kisiskolás módra tanórákat tartanak nekik, mintha csak egy rendes osztály lennének.

Már amennyire rendes osztály lehet egy olyan, ahol minden diák leszíjazva üli végig az órákat, és az oktatások között cellákban töltik az idejüket.

A könyv első fele remekül ki is használja ezt az alapszituációt. Kellően kidomborítja groteszk valóját, kellemetlenül hosszú ideig elidőzik az egyik fertőzött diák gondolatain, érzésein, miközben megismerjük, különleges kapcsolatát kedvenc tanárával, a lelkiismeretes Helen Justineauval.

A történet közepe előtt azonban történik egy esemény, ami után gyakorlatilag egy teljesen tucat, ezerszer látott zombi túlélőtörténetet izgulhatunk (?) végig, olyan karaktereket követve, akik között bár bőven akadna lehetőség a mély konfliktusokra és a kényelmetlen kérdések feszegetésére, valahogy mégis, egészen a végéig inkább csak elevickélnek egymás mellett.

A regény eredetileg egy novellából nőtte ki magát, és ez látszik is rajta: a tanórás, oktatós részek frissek, izgalmasak, feszültek, az utána következő történések viszont alig tartogatnak némi újdonságot, és azok sem elégségesek az érdeklődés fenntartásához.

6/10

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!