(Spoiler mentes)

Nem tudom tavaly miért nem írtam a Stranger Thingsről egy mondatot sem, pedig olyat csináltam a sorozattal, amit előtte soha: egy ültő helyemben végignéztem az első résztől az utolsóig. Ehhez mondjuk az is kellett, hogy épp betegen feküdjek otthon, és az ágyban meleg tea plusz iPad Netflix kombó elég vonzónak tűnt, de akkor is sokat elmond arról, mennyire magával ragadt a sorozat.

Nagyon vártam már a második évadot, ami végül előre is lépett, meg vissza. Kezdem a negatívummal, mert úgyis az volt a kevesebb:

Valahol azt olvastam, hogy a Duffer testvérek eredetileg antológia szériának szánták a Stranger Thingset, tehát minden évad új sztorit és új szereplőket vonultatott volna fel. Épp ezért lehetett az első évad nyílegyenes, szuper fókuszált és összeszedett, valamint gyönyörű, önmagában is megálló kerek egész. Ehhez jött aztán a sorozat minden képzeletet felülmúló sikere, és az, hogy a nézők a szívükbe zárták a (gyerek)karaktereket. Adott volt a feladat: folytatni az első évad sztoriját.

Két részletben néztem meg a második évadot. Először az első négy részt, aztán a maradék ötöt. Az első ilyen etap után azzal a kényelmetlen érzéssel álltam fel a TV elől, hogy egy jól továbbgondolt folytatást látok, csak épp azt nem érzem, hogy valóban tart valahova a sorozat, és van célja az elkészültének. A karakterek ilyen-olyan hihetőséggel kezelték az első évad szörnyűségeinek az utózöngéit, de alapvetően a központi rejtély körvonalazódása mellett is azt éreztem, hogy csak tengenek-lengenek, és ráadásul sok esetben egymástól teljesen külön utakon.

Idáig tartott a negatív rész, mert az évad második fele már képes volt elfeledtetni velem ezeket a rossz érzéseket.

Ez volt ugyanis az az évad, ahol Mike kivételével mindenki még jobban kiteljesedett és egy-egy plusz dimenzióval gazdagodott. Ehhez kellett ugyan olyan szereplőket behozni, akik már érezhetően hosszú távra vannak tervezve, tehát nem lehetett olyan tökéletes kerek a történet, mint az első évadban, de még így sem lehet túl rossz szájízünk. Spoiler nélkül csak annyit, hogy Eleven, Dustin és Lucas is mind-mind színesebb és mélyebb karaktert kaptak, valamint az első évadnál sokkal jobban rákoncentráltak az alkotók a gyerekek felnövéstörténetére. Ezek a történetszálak nagyon emberközeliek és sokszor egészen komikusak lettek.

Külön plusz pont, hogy Steve-et egy sokkal szerethetőbb és érdekesebb karakterré sikerült varázsolni (Hé Nancy, kapjál már észbe!), valamint, hogy Will egy egészen komoly történetszállal lett gazdagabb, végre valódi „vásznon töltött” idővel.

Hosszan áradozhatnék tulajdonképpen szinte az összes színész játékáról és a karaktereikről, mert egytől-egyig nagyon jók lettek, de ehelyett csak annyit szeretnék még írni, teljesen spoiler mentesen, hogy az egész sorozat egyik csúcspontja lett a roppant intelligens és érzelmes utolsó tíz perc.

Ez az a jelenetsor ami szerintem egyszersmind ki is jelöli a sorozat jövőbeli útját: a rejtélyek és a horror mind-mind csak körítés. A nézők a gyerekek és a kamaszok személyiségének és kapcsolatának alakulását akarják nézni, ez a sorozat sava-borsa, ezt lehetne bemutatni évről évre, egyfajta alternatív Horror Harry Potter élményként.

Az biztos, hogy a horror részt gyökeresen át kell gondolni, hiszen nem lehet minden évadban Will pokoljárásáról regélni, de egy kiterjedtebb mitológia világgal és földrajzi határokkal ez is megoldható lenne, úgy, hogy közben végig követhetnénk a fiatalokat a felnőtté válás rögös útján.

8/10

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!