Molly Bloomról vagy más néven a Póker Hercegnőjéről már itt írtam az életéből készült film kapcsán. A héten pedig befejeztem az általa jegyzett életrajzi könyvet, ami alapján Sorkin filmje készült.

Egy valamit rögtön az elején le kell szögezni: Molly Bloom története annak ellenére lebilincselő és letehetetlen, hogy egyáltalán nincs jól megírva.

Hogy mire gondolok? A szerző körülbelül azt az utat mutatja be amit a filmen is láthatunk, vagyis a kezdetben kisebb (!), majd egyre nagyobb tétekre menő póker játékok szervezését, Los Angelestől egészen New Yorkig. Csakhogy amíg a film jól eltalált dramaturgiai csúcspontokkal rendelkezett, a sztori tartott valahonnan valahová (a semmiből a sikerhez, majd a sikertől a bukáshoz), addig a könyv inkább csak szedett-vedett jegyzetek összessége.

Martin McDonagh egy kibaszott zseni!

A kortárs dráma brit fenegyereke az In Bruges után tíz évvel ismét megcsinálta a tutit, szerény véleményem szerint élete legjobb filmjét, ami instant klasszikussá kell váljon!

Az alaptörténet egy mondatban: Mildred (Frances McDormand megtört és eltökélt) lányát megerőszakolják és megölik, a rendőrség pedig fél év alatt sem tud előrelépést felmutatni az ügyben. Mildred ezért kibérel három hirdetőtáblát a házuktól nem messze Ebbing határában, amikre a következő üzenetet írja fel:

"Megerőszakolták miközben haldoklott
Mégsem tartóztattak még le senkit?
Hogy van ez Willoughby rendőrfőnök?"

Az Elit játszma Aaron Sorkin rendezői debütálása. Akinek nem cseng ismerősen Hollywood talán leghíresebb forgatókönyvírójának neve, annak az Egy becsületbeli ügy, a Közösségi háló, vagy Az elnök emberei címek már biztos megkongatják a harangokat. Az Elit játszmát szintén Sorkin írta a címszereplő Molly Bloom könyve alapján, akinek életét és munkásságát a film bemutatja.

A leggyengébb Black Mirror évad, ami még így is kitermelt magából két zseniális részt!

De ne ugorjunk ennyire előre: A Black Mirrort sokan technológiai disztópiának tartják, pedig szerintem elsősorban se nem technológiai és se nem disztópia, hanem sokkal inkább bitang erős társadalomkritika. A jobb és a rosszabb részei is rólunk, az emberekről szólnak; hol azt mutatják be, hogy kúr meg egy disznót a brit elnök a publikum nyomására, hol azt, hogy mihez kezdenél vele, ha feltámaszthatnád a halott kedvesedet az internetes személyiség lenyomataiból összeollózva. És a harmadik évadra az alkotók rájöttek, hogy ennél valami még sokkal jobbat is tudnak adni a közönségnek, de erről majd később. (San Junipero, rád nézek!)

A sorozat formátumából adódóan az alkotóknak minden egyes résznél fel kell találniuk a spanyolviaszt, minden egyes résznél valami új üzenettel kell előrukkolniuk, és nulláról kell felépíteniük mindent. Ez amellett, hogy hatalmas lehetőség, bitang nehéz feladat is. A sorozat eddig többé-kevésbé sikerrel vette ezt az akadályt, és a felpumpált évaddal (háromról hat részre nőtt a harmadik szezon) is sikerrel tartották a színvonalat: a hat részből minimum három nagyon jó volt, egy pedig egészen zseniális.

Nem volt töretlen a kapcsolatom az HBO Terápia című sorozatával: Az első évadot imádtam, a puritánsága, a remek történetek és a szuper színészi játék miatt. Elejétől a végéig izgalommal követtem, és ha nem is volt mindegyik nap, mindegyik szereplő ugyanannyira érdekes/szimpatikus, azért összességében rendkívül jó élményekkel gazdagodtam a sorozat által.

Aztán jött a várva-várt második évad, amit viszont talán tíz rész, vagy kevesebb után elkaszáltam. Ennél a sorozatnál kulcsfontosságú, hogy a terápiát látogató szereplők története, karakterek érdekes legyen és ez nekem abból az évadból nagyrészt hiányzott.

A harmadik, egyben befejező évadra mégis visszatértem, és milyen jól tettem! Spoiler mentesen folytatom.

A Kingsman: Az aranykör iskolapéldája azoknak a folytatásoknak, amiket csak és kizárólag a pénz miatt készítenek el. Az első rész „a szegény senki önerőből valakivé válik és sokra viszi az életben” tipikus története volt, ami egyben azt is jelentett, hogy a sztori tartott valahonnan valahova. Volt benne karakterfejlődés, volt mit várni és volt mit elvárni a filmtől. Innen tudott aztán nyerni, hála a váratlan húzásainak, a tökös-menő (akció)jeleneteknek és a bátor agyatlanságnak.

A második részből mindez hiányzik.

Aki egy kicsit is érdeklődik a képregények, vagy még inkább a hazai kiadású képregények iránt, az biztos hallott már a Nyugat + Zombikról. Ha mégsem, akkor – és a keletkezésének történetétől most nagyvonalúan eltekintek – elég annyit tudni róla, hogy egy hazai grafikus, Csepella Olivér 250+ oldalas műve, amiben a Nyugat című meghatározó 20. századi folyóirat szerzői zombikat irtanak.

És ez pont annyira menő, amennyire annak hangzik!

A legelső amit a képregényről el kell mondani, hogy eszméletlen gyönyörű, kívül belül! A borítója, úgy világít a könyvesboltban, mint egy reflektor. A fedele és a hátlapja ugyan csak kartonált, de visszahajtott, ezáltal, és a vastagsága miatt van egy masszív fogása. A lapoknak pedig nagyon jó illata van!