Az egész tele van spoilerekkel!

Rögtön az elején egy vallomással érdemes kezdenem: nem vagyok Star Wars rajongó, sőt, nem is igazán tetszettek az eddigi filmek. A Zsivány Egyesen jól szórakoztam a hibái ellenére, de előtte körülbelül, ’99-ben, 11-évesen a Baljós árnyak tetszett utoljára. Persze azt is érdemes hozzátenni, hogy A klónok támadásán kívül az összes részt teljesen nézhetőnek tartom, nem rossz filmeknek, amik mégis sosem tudtak megfogni.

Ehhez képest Az utolsó Jedik a legjobb Star Wars filmes élményt nyújtotta számomra eddig az összes rész közül.

A bevezetőre azért volt szükség, hogy rögtön az elején nyilvánvaló legyen: nálam nem blaszfémia a Star Wars alapjaitól való elszakadás és a mítosz lerombolása, hanem üdvözlendő újítás. Imádtam, hogy Luke egy barom, akinek herótja van a saját felszínes legendájától. Tetszett, ahogy fityiszt mutattak Rey származásával az egész Star Wars szellemiségnek, és egy merőben új irányba terelték a sorozatot. Ha máskor nem, annál a jelenetnél a végén, amikor kiderül, hogy Rey szülei senkik voltak mindenkinek le kell esnie, hogy ez a Star Wars franchise már soha az életben nem lesz ugyanaz, amit az Új remény-Birodalom visszavág-A Jedi visszatér rajongói várnának, szeretnének. És ez így van jól. Ahogy mondani szokás, a világon csak egyetlen dolog állandó: a változás.

Bitang nehéz dolga volt Antal Nimródnak, amikor úgy döntött, hogy filmre viszi a Viszkis történetét. Első ránézésre hálás témának tűnhetett az alaptörténet, hiszen a Viszkis rabló ikonikus alakja lett a magyar társadalomnak, ha úgy tetszik, már az előtt celeb volt idehaza, hogy egyáltalán ez a kifejezés meghonosodott volna nálunk. Közelebbről megnézve azonban forgatókönyvírói szempontból kész rémálom az alapfelállás.

Adott ugyanis egy olyan főszereplő, aki azért rabolt bankokat, hogy a pénzből aztán királyként élhessen. Ez pedig a lehető legrosszabb protagonista alapfelállás, hiszen szimpla önző célok hajtják az értelmetlen élvhajhászat felé.

Igazán kicsi elvárásokkal ültem be a Justice League-re. Tisztában voltam a forgatási nehézségekkel, úgy mint az utólagos hangvétel átdolgozással, a borzalmas tesztvetítés eredményekkel, a rendezőcserével és Joss Whedon masszív utóforgatásával, valamint azzal is, hogy a stúdió kérésére kb egy órát kivágtak az anyagból, hogy a rövidebb filmet így naponta többször tudják vetíteni a mozik – a Rotten Tomatoes szerencsétlenkedésről pedig akkor még nem is szóltam.

Szóval úgy ültem be a filmre, hogy a DC eddigi pályafutását ismerve, plusz mindezek tudatában nem vártam sokat. Viszont a film még ehhez képest is rossz volt.

(Spoiler mentes)

Anélkül, hogy nagyon lelőnék bármit a sztoriból, két dolgot kell tudni a The Sinnerről:

Az egyik, hogy főleg az első pár rész, amikor még jóformán semmit nem tudsz semmiről, rettenetesen depressziós, és nyomott hangulatú. Jessica Biel (aki a főszereplő) a teljes évad alatt mély világfájdalmat sugároz magából, így jóformán végig sikerült megszabadulnia minden szexiségétől, ami már önmagában egy teljesítmény.

A másik, hogy a sztori úgy kezdődik, hogy Biel karaktere, mindenféle tudható előzmény nélkül egyszer csak bekattan és tucatnyi tanú szeme láttára megöl egy vadidegen embert, aztán később nem tud magyarázatot adni erre a tettére.

Közel tökéletes adaptáció.

Röviden csak ennyit mondanék róla, de részletezem kicsit: A Gyilkosság az Orient expresszen nem nagyvászonra való alapanyag, viszont tökéletes tévéfilmes téma. Hogy miért? Kevés helyszínen játszódik, és relatíve nem történik benne más, mint hogy emberek beszélgetnek egymással. Ettől függetlenül mégis készült már egy szuper mozifilm belőle '74-ben, teli a kor legnagyobb sztárjaival és zseniális alakításokkal. A feladat tehát teljesíthetőnek tűnik, de lássuk, mit lehetett kihozni a történetből 2017-ben.

(Spoiler mentes)

Lassan tíz éve, hogy az első hivatalos Marvel kánon film a mozikba került, és évről-évre egyre nehezebb feladat elé néz a Marvel, amikor az aktuális mozijukkal valami újat és izgalmasat akarnak mutatni a nézőknek. Volt, hogy ez nem sikerült, mint például az Iron Man 2 esetében, vagy az általam legrosszabb Marvel filmnek tartott Thor 2-nél. Ezért is lettem hihetetlenül izgatott, amikor kijött a Ragnarök első trailere, mert rögtön láttam, hogy itt valami egészen újkeletű vagánysággal lesz dolgom, ami nagyon is ráfér a szürke, unalmas Thor franchise-ra.

A Ragnarök pedig azon kevés filmek egyike, ami pont annyira laza és király, ahogy azt a trailerekből sejteni lehetett.

(Spoiler mentes)

Nem tudom tavaly miért nem írtam a Stranger Thingsről egy mondatot sem, pedig olyat csináltam a sorozattal, amit előtte soha: egy ültő helyemben végignéztem az első résztől az utolsóig. Ehhez mondjuk az is kellett, hogy épp betegen feküdjek otthon, és az ágyban meleg tea plusz iPad Netflix kombó elég vonzónak tűnt, de akkor is sokat elmond arról, mennyire magával ragadt a sorozat.

Nagyon vártam már a második évadot, ami végül előre is lépett, meg vissza. Kezdem a negatívummal, mert úgyis az volt a kevesebb: