(Spoiler mentes)

Az anekdota szerint David Fincher (Harcosok Klubja, Hetedik, Zodiákus, stb) megkérdezte mit szeretnének látni tőle az emberek, mire a válasz az volt: Tíz órányi Zodiákust!

A Netflix új 10 részes David Fincher rendezte sorozata pedig pont ezt adja!

A történet 1977-ben játszódik és annak az időszaknak a kezdetét mutatja be, ahonnan kezdve az FBI elkezdett foglalkozni a sorozatgyilkosok profilozásával. Mintákat és közös jellemzőket kerestek ezek között a pszichopaták között, és a sikerüket mi sem mutatja jobban, mint hogy munkájuk azóta elengedhetetlen, standard eleme lett az erőszakos bűnözők elleni harcnak.

A sorozat az első képkockájától az utolsóig magán viseli Fincher kézjegyeit: minden beállítása gyönyörűen megkomponált, képei sejtelmesek és nyugtalanítóak, világának atmoszférája azonnal behúzza a nézőt és az utolsó képkockákig el sem ereszti.

Meg sem próbálok úgy tenni, mintha képes lettem volna elfogulatlanul megnézni az élő szereplős Death Note filmet. Olvastam a manga összes kötetét, és láttam az anime összes részét - nyugodtan mondhatom, hogy nagy rajongója vagyok a sorozatnak, a kedvenc japán médiumaim között van. Még az élő szereplős japán adaptációt is megnéztem, pedig az olyan, mintha amatőr YouTube-os rajongók forgatták volna.

Nem kertelek, a Netflix Death Note-ja rossz, nagyon rossz.

Kezdjük azzal, hogy teljesen érthetetlen és rossz döntés volt egy 12 kötetes (2500+ oldal) mangát egy alig másfél órás filmre redukálni. Fel nem foghatom, hogy abban a korban, amikor kétszázhatvan oldalas regényekből forgatnak 13 részes, és több évados (!) sorozatot (13 reasons why pl) vagy 300 oldalas mesekönyvből 9 órás szélesvásznú blockbustert (Hobbit, és amúgy még sorolhatnám napestig) mégis miért döntöttek úgy, hogy 2500+ oldal történetet felhasználva egy másfél órás filmet készítenek.

A film legelejétől a legvégéig érződik a kapkodás, a cselekmény bakugrásokban való kibontása és a karakterek totális elsikkadása. Legrosszabb esetben is megérdemelt volna egy sherlocki 3 x 1,5 óra hosszúságú sorozatot az alapanyag – és akkor itt át is térek a másik hatalmas problémámra:

Tisztában vagyok vele, hogy a médiumok adaptálásánál szükségszerűek változtatások, narratíva gördülékenysége és a mondandó átadása véget. Azt azonban mindig nehezen viselem, amikor egy egyedi hangvételű és kivitelezésű produktumból egy kommerszé lebutított könnyen fogyasztható szarságot csinálnak.

Light, aki még annál is kétszer rosszabb, mint ahogy a trailerből sejteni lehetett

Spoiler alert!

1) A 13 reasons why egy 260 oldalas könyvből készített 11 órás (!) sorozat, ami olyan durva Pater Jacksonozás, hogy minden percén magán viseli ennek a bélyegét. Ehhez a feladathoz nem tudott felnőni a sorozat, de nem is kellett volna. A 13 rész mindegyike bőven lehetett volna 25 perces 50 helyett, és akkor tök rendben lett volna a dinamikája.

2) Pontosan emiatt a rétestészta effekt miatt sikerült elérniük, hogy a gyerekek szülei olyan diszfunkcionálisak, hogy jobb megoldás lett volna azt írni a forgatókönyvnek, hogy a városból az összes szülő nyaralni ment Ibizára.

3) Ez alól csak Hannah szülei kivételek, akiken bár ugyanúgy érződik a túlnyújtott játékidő, többnyire mégis hitelesen és szívbemarkolóan hozzák a gyerekük halála után a helyüket nem találó szülőket.

A DC végre megcsinálta!

A Wonder Woman vicces, látványos, Gal Gadot pedig, aki már a Batman v Supermanben is az egyetlen pozitív csalódást szolgáltatta, istenibb (istennőibb) mint valaha! Egyszerre hiteles a világra rácsodálkozó, buborékban nevelkedett hercegnőként, és a saját lábán álló, saját céljaiért a végsőkig küzdő, idealista hősként.

Két éve, a Madarak a dobozban kapcsán írtam, hogy „Szerintem Cormac McCarthy, Robert Kirkman és Max Brooks után egyszerűen már nincs értelme posztapokaliptikus történeteket írni.” és még mindig teljes mellszélességgel kiállok emellett az állításom mellett.

A Kiéhezettek egy remek felütéssel kezd: adva van egy zombiapokalipszis sújtotta világ, ahol egyes gyerekeket valamiért csak félig fertőz meg a vírus: gondolkozásuk megmarad, de ha emberszagot éreznek, azonnal átmennek gyilkos szörnyetegbe. A kormány egy titkos bázisán ilyen gyerekeket tartanak fogva. Hogy minél többet megtudjanak az értelmi képességeikről, kisiskolás módra tanórákat tartanak nekik, mintha csak egy rendes osztály lennének.

Általában egy film első húsz-harminc perce után már biztosra érzem, hogy mennyire fog tetszeni a fennmaradó játékidő. Ekkor már eldőlt az, hogy fel tudtak-e vázolni az alkotók egy olyan protagonistát, akinek a sorsa érdekelni fog a film végeztéig. Hogy volt-e olyan ígérete a film történetének, olyan előrevetített konfliktus, ami miatt izgalommal várom a befejezést. Hogy behúzott-e a világ, vagy még mindig csak távolságtartással tudom követni az eseményeket.

Most szólok, hogy egyszer sem fogom hasonlítani az animehez a filmet, mert semmilyen szinten nem lenne fair.

Valószínűleg sokadjára kezdek már úgy egy véleményt, hogy „vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban”, de ha egyszer ez egy nagyon célravezető, egyenes, jól érthető felütés, akkor mit csináljak?

Szóval vegyesek az érzéseim a Logannel kapcsolatban. Kezdem azokkal, amik tetszettek:

Kétség sem fér hozzá, hogy a film valami egészen újszerűt tudott alkotni a szuperhős műfajon belül, valami olyasmit, ami túlmutat a Dark Knight kegyetlen drámáján és az Amerika Kapitány - Tél katonájának a más zsánerekkel való mesteri ötvözetén. Ezek a filmek (személyes kedvenceim) elmentek a falig a képregényes-szuperhősös kereteken belül, de a Logan ezt a falat nekifutásból át is vitte.