Ez volt az első Nick Hornby könyv amit olvastam, de egész biztos nem az utolsó. Mivel a könyv és a film is elég régi már, spoileres leszek – bár egy ilyen sztori esetében ennek a figyelmeztetésnek nem sok jelentősége van –, mivel aki akarta, úgy is elolvasta vagy megnézte már.
Én a filmet is nagyon szeretem, és minden amit abban imádtam megvan a könyvben is, vagyis a két főszereplő, Will és Marcus szuper karaktere és az aranyos történet, ami úgy tudja feldolgozni az emberi kapcsolatok fontosságát és a depressziót, az öngyilkossági kísérletet, hogy közben tökéletesen lavírozik a komikus és a filozofálgatósabb, pszichológiaibb vonalak között.
A könyv egész addig a töréspontig, amikor Will bevallja Rachelnek – a filmben Rachel Weisz –, hogy Marcus nem a gyereke, ugyanazt mutatja be, amit a film is – elnézést, hogy a könyvet hasonlítom a filmhez és nem fordítva –, csak sokkal nagyobb hangsúlyt fektetve Marcus gondolataira, érzéseire, illetve Will bemutatására, aki a könyvben pont annyival összetettebb és taplóbb, hogy még kitöltse a regény kereteit, de ne váljon megterhelővé.
A könyv végjátéka az ominózus töréspont után teljesen más mint a filmben, de azt kell mondanom mindkét médium – könyv és film – pont azt az irányt viszi végig, ami adott keretek között a legjobban működik. A vége tanulság is teljesen rendben van, nem szájbarágós, nem evidens, és megfelelően illeszkedik a történet nagy egészébe.
Egy szó mint száz, imádtam, csak úgy mint a filmet is.
A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!
