Bravúros teljesítmény manapság, ha egy folytatás az első rész nyomába tud érni.

A Rise of the Planet of the Apes a kirekesztettségről, a rasszizmusról szólt, kifejezetten hatásosan, amit főleg annak köszönhetett, hogy Caesart, egy majmot tett meg főszereplőnek. A folytatás ezzel szemben nagyon helyesen teljesen máshova helyezte a hangsúlyt, és inkább az emberek (majmok) különbözőségeiről, az eltérő célkoról és nem utolsó sorban az ütköző érdekekről szólt. A háború állandóságáról, és annak elkerülhetetlenségéről.

Így egyet eludva rá azt kell mondjam, jobb mint az első kettő rész - ha ez jelent bármit is - és aki végigszenvedte az első kettőt, az már üljön be erre is, mert így lesz komplett a 9 órásra nyújtott 200 oldalas könyv.

Az egész film tulajdonképpen egy gigantikusan elhúzott, kb 1,5 órás csatajelenet, ami látványosabb, mint bármi amit eddig Peter Jacksontól láttunk, és tele van ötletekkel, de csak úgy, mintha a lamantinok rakták volna össze az ötletgolyóikból. Többször arra gondoltam közben, hogy épp egy jövőbeli konzoljátékot látok a vásznon.

Számomra sajnos ott hasalt el a sztori, hogy ellentétben a Gyűrűk Urával itt egyik karaktert sem kedveltem meg. Nem tudom ez miért lehet. Az biztos, hogy egytől - egyig kétdimenziós figurák, de például nem tudom megmondani Aragorn és Arven szerelme miért volt számomra ezerszer szívszorítóbb és átélhetőbb, mint Kili és Taurielé, ami hát teljesen hidegen hagyott.

Nagyon egyszerű és szájbarágós volt az átkötés a Gyűrű szövetsége és az Öt sereg csatája között a film végén, de működött, úgyhogy ez jó pont. Végre haltak meg szereplők, ami megint jó pont - egy kicsi súlyt adott a sztorinak, bár egyik elbukottat sem sajnáltam annyira, mint Boromirt anno, amit ma is megkönnyezek. Galadriel és Saruman bármilyen keveset is szerepeltek, sokat emeltek a film minőségén, és ha őszinte akarok lenni, Saruman hozta számomra a film egyetlen átélhető és borzongató jelentét, egyetlen egy mondatával, de nem mondom el mi az :)

Remek alapötlet mentén tisztességgel végigvitt történet. Egyenletes tempójú, céltuatos sztori. Lehet elolvasom majd a folytatást is, és tuti megnézem a film adaptációt. Csak egy dolog nem tetszett:

//SPOILER//
hogy a vége finálé történéseit pontól pontra elmondja a főszereplő Thomas, még mielőtt az megtörténik. Így a konkrét történéseket majdnem csak átlapoztam.
//SPOILER VÉGE//

10/7, és kifejezetten üdítő volt az egekig hype-olt, rettenet rossz Csontszüret után (régi rossz emlékről, a Twilightról nem is beszélve) egy rendesen megírt young adult könyvet olvasni.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

Spoileres, ha még nem láttad/olvastad

Teljes mértékben hű könyvadaptáció, ami egy felől kiváló, másfelől szerintem ez a ritmus, ami a könyvben működött, filmben már kevésbé. Mentségükre szóljon, hogy nem tudom hogy lehetett volna kiküszöbölni a törést a sztori közepén. A hangulat ettől függetlenül szuper, végig élveztem, egy percre sem ült le a sztori, egész a levezetésig, ahol viszont szerintem szükség volt még arra az 5-10 percre, amit rászántak a lezárásra. Az utolsó kép - jelenet - szerintem zseniális.

Rettenetesen túlértékelt film, aminél másra sem tudok gondolni, mint hogy csak a The Fighter és a Silver Linings Playbook miatt jelölték anno rettenetes sok, 10 Oscarra (haha! Szerencsére egyiket sem kapta meg) két és fél órás játékidejéből minimum egy órát ki lehetne vágni, az egész filmnek semmi ritmusa, semmi húzása nincsen. Jennifer Lawrence jó benne, de ennyi, ő sem menti meg a filmet.

Nálam 4/10 és kicsit elvesztettem a hitem David O. Russell-ben.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

Na ez egy nagyon fura könyv.

Van ugye egyszer az Amerikai Psycho amiben elég sok a kegyetlen gyilkosság, kínzás stb, és van ez a könyv, amiben szinte alig van, mégis, az egész sokkal-sokkal betegebb. Hogy miért? Mert a főszereplő (és valószínűleg az írói is, agyrém!) betegesen vonzódik a sorozatgyilkosokhoz. És tényleg, a könyv egy tetemes része a sorozatgyilkosok megismerésére épül, a főszereplőn keresztül – aki maga is gyanús, hogy egyszer az lesz –, és ehhez azért elég betegnek kell lenni – szerintem –, hogy valakit érdekeljen.

És itt a második furcsasága a könyvnek: spoiler nélkül a lényeg, hogy a 15 éves John aki attól tart, hogy sorozatgyilkos lesz belőle, és küzd az ösztöne ellen, egy másik sorozatgyilkosra vadászik, aki felütötte fejét a városban. És ahogy telik az idő, úgy lesz John egyre ellenszenvesebb – hiába küzd a benne rejlő gonosszal – ellentétben az igazi sorozatgyilkossal, akivel komolyan mondom könnyebb volt azonosulni, mint a főszereplővel – majd meglátjátok.

Szóval végezve a könyvvel – ami egy sorozat első része amúgy – az a gondolat foglalkoztat csak, rendületlenül: Hogy a vérbe lehet komolyan (!) és megszállottan érdeklődni a sorozatgyilkosok iránt? Sorozatgyilkosnak lenni nem olyan cool, mint varázslónak, vagy boszorkánynak… vagy értékvesztett wall streeti yuppie-nak.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

Spoiler nélkül

Stephen Kinget elsősorban a horror mesterének mondják, ami vagy így van, vagy nem. Viszont én méltatlannak érzem csak ezzel a címmel kitüntetni. Szerintem King mindemellett az emberi lélek kitűnő ismerője. Az átlag embereké. A hétköznapi örömök és gyarlóságoké. És ami a legfontosabb nagyon őszinte amit ír. King nem nézi hülyének az olvasóit – ó, de mennyire, hogy nem – és nem is akar átbaszni. Amit ír az a szikár, tökéletlen valóság, és ezen semmit nem változtat az, hogy szinte minden történetében megjelenik a természetfeletti.