Aztajómindenit...

Földbeszögezősen durva élmény volt! Jake Gyllenhaal kb karriercsúcs alakítást hozott, elképesztő durva, hogy anno ez sem volt elég a jelölésére. Mind kinézetbe, mind beszédstílusban, azonnal berántott ez a szociopata őrült. Gyönyörűen bomlik ki a gátlástlansága, szívtelensége, jelenetről jelenetre, miközben már a film legelején nyilvánvaló, hogy itt nem egy épeszű emberrel van dolgunk.

A fényképezés szuper, de ami különösen jó volt, az a disszonáns zeneválasztás, ami a legdurvább jeleneteket is képes volt Lou szemszögéből megmutatni.

Ha bele akarnék kötni, akkor annyi problémám volt vele, hogy a különböző stikliket és bűntényeket túl egyszerűen megúszta, ez nekem jobbára hiteltelen volt, de elfogadom, hogy így tudott gördülékeny lenni a sztori.

Mindenképp érdemes megnézni!

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

A film, amiben Benedict Cumberbatch megint Sherlockot játszotta, csak kevésbé színpadiasan és Oscarért hajtva. A forgatókönyv profi munka, ebből a sztoriból ennyit lehetett kihozni, a körülményekhez képest izgalmas is volt.
Ami nem annyira tetszett, hogy meleg vonal mintha csak a szobrocska miatt lett volna beleszuszakolva a sztoriba, a végén kívül nem hiányzott volna, ha kihagyják.

A mellékszereplő casting szuper volt, de maguk a karakterek nem sok teret kaptak. Egyszer nézős, "csak oké" film szerintem.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

Szuperérdekes volt!

Az egész sztori dióhéjban: Mark Watney, egy marsi asztronauta egy balul sikerült marsi expedíció után, társai által hátrahagyva (akik azt hiszik meghalt) a Marson ragad. Miután ráeszmél, hogy nem halt meg, ki kell találnia, hogy éljen túl négy évet egyedül a Marson, amikor is a következő expedíció megérkezik majd.

Illene erről a könyvről valamilyen, a fordítással összefüggő értékelést írni, de azon kevesk között vagyok, akik a régi fordítást nem olvasták, ezért ettől eltekintek. (Talán csak annyit jegyeznék meg, hogy miután megszoktam Holden, vagy Barna Imre beszédstílustát, ahogy tetszik, már rettenetesen bejött, ahogy az élő beszédet sikerült átadnia.)

Szóval nagyon tetszett ez a könyv, és a végére egészen megkedveltem Holdent, amit a könyv első felében, amikor nem tudtam még hova tenni a személyiségét, nem gondoltam volna. Aztán a 300 oldal alatt lassan megismertem, átéreztem ennek a bolyongó, összezavarodott, nagyon megtörtört személyiségű kamasznak a gyötrődéseit, aki mindeközben nagyon is vágyik az életre, szépségre, boldogsátgra, satöbbi. Sokan mondják, hogy a Nullánál is kevesebb volt az új Rozsban a fogó, ezért különösen meglepett, hogy mennyivel szimpatikusabb főszereplő Holden mint, Clay abban a könyvben, és úgy szól teljes egészében másról a két könyv, másképp, hogy közben mégis nagyon összeillenek. Az is mindenképp a Rozsban a fogó előnyére írható, hogy Holdennel szerintem a legtöbb kamasz, vagy akár felnőtt is azonosulni tud, nem hiszem, hogy a problémái, gondolatai, valaha is idejét múltá válnának.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

Spoileres véleményem

Az első két évadban sikerült azt a bravúrt elérniük a készítőknek, hogy az egyébként embertelen, gátlástalan, mindenkin átgázoló főszereplőknek, egyértelmű antihősi mivoltuk ellenére is drukkolni lehessen. Ez szerintem azért tudott így lenni, mert megvolt a jól kézzelfogahtó cél - Frank elnök legyen és mindenkit maga alá gyűrjön -, amihez lehetett szorítani. Igen, még gyilkosságok árán is, még annak ellenére is, hogy a cél szolgálatában semmi nem maradt tabu.

A harmadik évad ezzel szenben elvesztette ezt a jól kézzelfogható célt. Az egész évadban semmi nagyon könnyen körülhatárolható irány sem maradt. Persze ott volt, hogy Frank megnyerjen egy rendes elnökválasztást - ne kvázi puccsal legyen elnök -, de miután jelenleg is ő az elnök, ennek nem lehetett annyira érezni a súlyát.

A Petrovos részek jók voltak, azokban érezni lehetett a feszültésget, az AmWork viszont olyan szinten hihetetlen baromság volt, ami számomra egyértelműen a sorozat mélypontját jelentette.

Az egyetlen értékelhető, végigvitt monomentuma a sorozatnak Claire ébredése volt, ami szépen illeszkedett a személyiségébe és valahol mindig is sejteni lehetett, hogy erre fog kifutni a karaktere. Ugyanakkor pont ezzel, hogy az lett a vége, ami, a negyedik évad jóformán mindennel hendikeppel indul majd, ahhoz képest, ami az előző háromban jó volt.

Ó és egy valami, ami nagyon-nagyon szúrja a szememet: Doug sztorija, szerepe, sokáig nem volt nyilvánvaló ebben az évadban. A végére kiderült, hogy Frank iránti lojalitásáról szólt az ő kis története. Ami viszont a Rachel szálat illeti. A készítők komolyan eljátszották velünk azt, hogy egy évadon keresztül végig kell néznünk, ahogy egy totál ártatlan, védetelen lányt üldöz égen földön, hogy aztán a végén - a karakteréhez egyébként illően - eletegye láb alól? Konkrétan hányingerem volt tőle, amikor a végén eltemette. Doug az első két évadban egy karizmatikus, erős, szimpatizálható karakter volt, mert igazán mocskos dolgokat nem láttunk tőle, és amikor Frank elkövette az első gyilkosságát, mintha egy pillantra meg is rendült volna. Ehhez képest mostanra ugyanolyan undorító lett, mint Frank a harmadik évadban, akiknek már nem lehet drukkolni, csak reménykedni a miahamarabbi bukásukban.

Összességében számomra a leggyengébb évad volt, és némiképp csalódott vagyok.

Véleményem a második évadról:

Season 02

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

A Pixar hosszú idő után megint megcsinálta a tutit! Az Agymanók instant klasszikus, egyszersmind a Pixar eddigi talán legjobb ötlete és legmélyebb, legsokoldalúbb filmje.

Az egész sztori tulajdonképpen a felnőtté válás legelső lépcsőfokát mutatja meg, agyi szinten, rajzfilmes eszközökkel. A tiszta felhőtlen gyerekkort követő első nagy törést a főszereplő kislány életében.

A felszínen egy mondat a sztori: Riley és családja új városba költöznek, ezzel okozva némi gondot a gyereknek.

Ami viszont sokkal izgalmasabb, az a lány agyában lejátszódó érzelmi és jellemváltozási folyamatok. Egyszerűen csak szuperlatívuszokban lehet beszélni ennek a megvalósításáról. Egyfelől minden a végeleteik le van egyszerűsítve, kézzelfogható szimbólumok mögé van bújtatva, hogy a legkisebbek is élvezhessék, de másrészt minden mögött ott vannak a mögöttes tartalmak, amit már csak a kicsit idősebbek fognk tudni értelmezni (szerintem). Így több síkon halad a történet, miközben végigvesszük az agy és maga az egyén jellemének fontosabb sarokköveit - emlékek, tudatalatti, álmok, stb. - mitől vagyunk azok, akik vagyunk, mik tesznek olyanná, amilyenné.

Egy szó mint száz számomra maradéktalanul teljesítette az elvárásaimat, miközben sokszor nagyokat lehetett nevetni is, míg máskor egészen könnyfakasztó volt. Külön erénye - és a pénzügyi rekordjait látva nem is kétséges -, hogy ennél jobban folytatható filmet én még nem is igen láttam, egyszerűen rettenetesen adja magát egy második rész.

Mindenkinek ajánlani tudom, de ezúttal inkább a felnőtteknek és csak kevésbé a gyerekeknek.

10/10 *****

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

Spoiler mentes.

Rowling gyönyörűen megvezetett ezzel a könyvével. Az elején egy bekezdés erejéig felvillant egy gondolatmorzsát, amin aztán az egész regény alatt agyaltam. Ahogy jöttek a bizonyítékok, mind alá is támasztották az elméletem, aztán persze teljesen más volt a gyilkos, mint akire gondoltam. Szóval ilyen szempontból pompásan teljesített.

Másrészről viszont kezdem elveszteni az erőmet vele kapcsolatban. A Kakukkszó végtelenül hosszú és lapos történetét a szuperjó karakterek dobták fel, emiatt volt érdemes elolvasni. Érdekes volt bepillantani a londoni sztárok életébe, és ez feledtette a tényt, hogy tulajdonképpen se pörgős, se izgalmas nem volt a könyv, a vége meg olyan volt amilyen.

A Selyemhernyóról pontosan ugyanez a véleményem, leszámítva az érdekes karaktereket. Félreértés ne essék: Rowling mesterien jó emberismerő. A karakterei mind élő-lélegző figurák, egyiket sem éreztem papírízűnek, ami hatalmas teljesítmény, emelem kalapom.

Csakhogy maga a történet megint rettenetesen hosszú és eseménytelen. Valószínűleg kevés olyan író van a világon, aki megengedheti magának, hogy olyan realizmussal mutassa be egy magánnyomozú lapos munkáját, ahogy Rowling: Az ember végigjár minden tanút, mindegyikkel elbeszélget, itt-ott begyűjt tárgyi bizonyítékokat is – ha tud –, aztán a végén összeáll a nyomozó fejében az eset és vége. Semmi akció, semmi váratlan fordulat. Az 500 oldal 480 oldala beszélgetés az érintettekkel, a vége finálé fájdalmasan rövidre sikerült.

Összességében inkább nem tetszett, de azt az előnyére kell írni, hogy akinek bejön ez a történetvezetés, annak minden meglesz benne, amire vágyik.

Személyes megjegyzés: Strike exbarátnőjének szála megint nem mutatott sehova, ahogy az első részben sem, és Strike családi háttere is csak egy kicsit kapott nagyobb hangsúlyt, mint eddig. Ha tippelnem kéne, a harmadik (befejező?) kötetben vagy Charlotte-tal fog történni valami, vagy Strike apjával, így a nyomozás vagy a felső tízezerbe, vagy a rocksztárok berkeibe kalauzol majd minket. Ha így lesz, nem fogom kihagyni, de tényleg jó okom kell majd rá legyen, hogy folytassam a sorozatot.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

Rövid véleményem a Cormoran Strike sorozat 1. részéről, a Kakukkszó-ról
Rövid véleményem a Cormoran Strike sorozat 3. részéről, a Gonosz pálya-ról